|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 34 találat | lapozás: 1-30 | 31-34 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Czakó Gábor 2015. július 29.Középpontban Isten és a határok – Lutheránus Ifjúsági Találkozó GyimesközéplokonA határok témájával foglalkoznak Gyimesközéplokon- Borospatakán az erdélyi és magyarországi lutheránus fiatalok a kétévente sorra kerülő Köz-ép-pont nevű találkozó alkalmával. A július 28-án, délután 5 órakor kezdődő rendezvény házigazdája Adorjáni Dezső Zoltán püspök, aki elmondta „Ez a találkozó olyan mint egy lelki olimpia: a szélrózsa minden irányából eljönnek ide a fiatalok a Középponthoz, Krisztushoz. Szükség van ezekre a csúcs eseményekre. A választott téma aktualitását adja, hogy a fiatalok szeretik feszegetni a lelki és szellemi határokat, ezért szeretnénk látni ezeket a határokat, az elválasztó és egyesítő határokat Isten és ember között.” A péntekig tartó, második alkalommal megszervezett találkozó változatos programok segítségével mélyíti el a határok témáját annak több megközelítésében: kapcsolatban Istennel, emberrel és a helyszínnel, Gyimessel. A regisztrációt követően kedden istentisztelet keretén belül köszöntik a résztvevőket Szemerei János és Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Kelemen Hunor RMDSZ elnök, Wetzel Tamás nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár és Koszta István lelkész – főszervező, „tábor-nok”. Az igét Fejér Olivér lelkész hirdeti. Az esti szórakozást Jakab Péter Izabella és Lajtai Norbert koncertje biztosítja. A szerdai téma Istenről magunknak, a reggeli kerekasztal beszélgetésen Isten, ember, és megváltás a határok tükrében lesz szemlélve, Bencze Mihály tanár, felvételről Czakó Gábor Kossuth díjas író és Adorjáni Dezső Zoltán püspök vezetésével. Délután a határok a néphagyományok és a modern világ párhuzama által lesznek megközelítve, Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, Pozsony Ferenc néprajzkutató és Miklós Zoltán tanár felszólalásával, a gyimesi népviseletek bemutatásával. Az estét áhítat és népzenei előadás, táncház színesíti. A határok és hatások Gyimesben téma megközelítéséhez csütörtökön a gyimesbükki ezeréves határhoz mennek a fiatalok, ahol Raffay Ernő történész előadásán, Pászka Lehel lovasíjász és csoportja bemutatóján vesznek részt. A közös bográcsozást követően indulnak vissza Borospatakára ahol az esti áhítat után a Coverock band koncertjén szórakoznak. A pénteki záró istentiszteleten útraindító gondolatokat mond Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár, Kovács Péter RMDSZ ügyvezető elnök és Borboly Csaba Hargita Megye Tanácsának elnöke. Az úrvacsorás istentiszteleten a liturgiai szolgálatot Adorjáni Dezső Zoltán püspök végzi, az igehirdetésben interaktiv bemutatóval szolgálnak Erzse Zsolt és Végh Nimród teológiai hallgatók, úti áldást ad Koszta István főszervező. A Köz-ép-pont találkozó sajtóirodájának sajtótájékoztatója Erdély.ma 2016. július 22.Őseink nem ismerték az írásbeliséget?Amióta bedeszkázták az eget, azóta izmusok korát éljük. Nem csoda, hogy alkotástechnikai sémák terjednek eszmék, tények és logika helyett. Például vannak okos déliek és buta északiak. Harmat Árpád Péter írja a https://tortenelemtanulas.blog.hu/2014/09/20/ oldalon – nyilván – a magyar tanuló ifjúságnak, hogy „…őseink nem ismerték az írásbeliséget, vagyis nem rögzítették eseményeiket, nem dokumentálták vándorlásaikat, és nem jegyezték fel életük mozzanatait sem. Ez azt jelenti, hogy csakis olyan írott anyag mAradhatott fenn a magyarokról, melyet mások írtak rólunk. […] Ha az 5. és 10. század közti Eurázsia térképét tanulmányozni kezdjük, rájöhetünk arra, hogy egy sajátos civilizációs vonal fedezhető fel a 40-42. szélességi kör mentén, mely kettéválasztja az akkori világ írásbeliséget használó, magas kultúrájú népeit a tőlük északabbra elhelyezkedő, írásbeliség nélküli, elmAradottabb etnikumoktól.” Ó, ó! Bizony az említett szélességi körtől északra (!), Mongóliában vésték kőbe türk betűkkel a híres orkhoni föliratokat (VIII. század), melyeket a dán Vilhelm Thomsen fejtett meg 1893-ban kínai betűs átiratok segítségével. Tehát nemcsak a saját türk, hanem a kínai írás is elterjedt a 42. szélességi körtől északra! Mi több, a rúnaírás bölcsője éppen az 50. szélességi körtől északra ringott Gotland szigetén a II. században. E határon túlról, az oroszországi Kurgán körzetben, az északi szélesség 52. fokán is túl, föltételezett őshazánk vidékén „magyargyanús leletek” közelében találtak egy kis bronztáblát ötsornyi rovásírással (VI–VIII. század). * A régi magyarok talán nem írtak történelmi műveket tanár utódaiknak, ám az bizonyos, hogy ismerték a betűvetést. Tanú erre számos kora középkori lelet, például a szarvasi tűtartó vagy a bodrogbűi fúvóka. A fúvóka éppenséggel IX. századi, honfoglalás kori kohótelepen mAradt fönn, mert vasat is gyártottak eleink. Jellemző, hogy a fúvókát nem értelmiségiek hagyták ránk, hanem kovácsok, azaz tárkányok, akik közt eszerint nemcsak rovók, azaz írók, hanem olvasók is akadtak. A bizonytalan időben keletkezett, de a fúvókánál jóval korábbi szarvasi tűtartóra meg talán éppen egy varrogató háziasszony rótta a betűket. Vagy egy pásztor, aki az általa faragott tárgyat babájának szánta? A kedves nyilván ismerhette a rovásírás furmányait, máskülönben értelmetlen lett volna az ajándék gondos és hosszadalmas karcolgatása. Vékony Gábor régész olvasatában a következőképpen hangzik a fölirat: „Üngür, démon ellen ím a vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeöltesz. […] Üngür, ne egyen (meg engem), űzd, emészd (el) őt én Istenem!” Vásáry István történészünk szerint „kétségtelen, hogy az ún. nagyszentmiklósi aranykincs feliratai és a szarvasi felirat egy ábécével készült, amely tehát a késő avar népesség írásának tekinthető”. A helyes megfejtést hagyjuk a szakemberekre, mAradjunk a „civilizációs vonal” fölötti népek írástudásánál! Bálint Csanád régész szerint a nagyszentmiklósi tárgyak legidősebb darabja a VII. század közepén, legkésőbb a VIII. század végén készült. Tehát a kincs legkorábban a hétszázas évek végén, vagyis a késő avarkorban került a földbe. László Gyula kettőshonfoglalás-fölismerésének hozadéka volt a 670 körül betelepült úgynevezett „késő avarok”, „onogurok” magyar voltának megállapítása. Ez megfelel a Képes krónika, Kézai krónikája és az Akadémiánk könyvtárában egy évszázadon át zár alatt tartott török nyelvű krónika, a Tárih-i Üngürüsz adatainak. A IX. század derekáról, tehát Árpádék bejövetele előttről való az Olajos Teréz fölkutatta késő avar határnév: marcha uengeriorum. Erre az onugur szóra épül a Nyugaton használatos „ungarn, hungarus” nevünk. A kitűnő szegedi professzor asszony még számos honfoglalás előtti avar–magyar emléket tárt föl! Tudtak írni azok az asszonyok is, akik a nikolsburgi ábécéből is ismert tprus, ’tapar/szabir ős’ jelet és más rovásbetűk százait szőtték-varrták párnahuzatokra, kendőkre, terítőkre, miegyebekre. * A rovásírás sokáig a magyar kultúra része mAradt. A Vargyasi szenteltvíztartó fölirata: Mihály Isten szentje ugyan XI. századi, de léte föltételezi olvasóközönségét, vagyis a hívek rovásírás-ismeretét. A számadó, a kocsmáros is fölrótta a legelőre hajtott juhok, a kiürített boroskupák számát, ahogy a kántor is tette, midőn a templomban őrzött pálca négy oldalára véste a naptárt az ünnepekkel. Nem magának, hanem olvasóinak, a híveknek. Sajnálatos módon a reformáció idején ezek a népi naptárak jobbára szemétre kerültek az elhagyott pápista ünnepekkel együtt. Szentkatolnai Bálint Gábor az Akadémiának ajándékozta rovásbotgyűjteményét. * Mindebből – talán – az a legnagyobb tanulság, hogy az írás-olvasás ismerete már a VII. századi honfoglalás magyarjainak igen széles körében elterjedt. Népi tudás volt, és nem valamely különleges csoport, netán a sámánok, vagyis a papi osztály kiváltsága. Akadt író-olvasó a köznépben, pásztorok és asszonyok között is, csakúgy mint az aranykanállal lakomázók asztalánál. A szarvasi tűtartó szövege és a középkorból származó rovásemlékeink mind az említett „civiliációs vonal” fölötti nép/népek írástudásának bizonyítékai, hiszen eleink az andronovói kultúrkörben éltek. Ez pedig nagyjából az 55. szélességi kör fölött húzódott a Dél-Urál és az Altaj között, tehát messze a bűvös 40-42-es határvonal fölött! Gyerekkoromban a régi decsi öregek még pontosan számon tartották, hogy ki, milyen ágon és hányad fokon kicsodája valakinek. Pedig akkor már léteztek anyakönyvek. A sok százezer dalt, mesét, mondát meg minek írták volna le? A rege, a mese, az ének csak addig él, amíg szájról szájra jár. Platón Phaidroszából tudjuk, hogy amikor Thot isten a fáraónak jelentette, hogy föltalálta az írást, az „emlékezet és a tudomány varázseszközét”, isten kollégája azonnal lehűtötte lelkesedését: „Épp az ellenkezőjét mondtad annak, mint ami a valódi hatása. Mert épp a feledést fogod oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – kívülről, idegen jelek segítségével, és nem belülről, a maguk erejéből fognak emlékezni. Tehát nem az emlékezésnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad csak fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, akik csak látszólag lesznek bölcsek.” Czakó Gábor [Forrás: Magyar Idők] itthon.ma 2017. július 8.Czakó Gábor: Nyelvédesanyánk (Nyelvrégészeti bevezető)A régész az ősök tárgyi hagyatékából olvassa ki a hajdaniak viselt dolgait. A nyelvrégész a nyelvben kutakodik ugyanezért. Különleges kincsesbányák a népdalok, közmondások, szólások, de a magányos szavak is! Jó előre bocsátani, hogy a nyelvrégészet nem a szavak eredetét, ilyen-olyan származását stb. kutatja, hanem a bennük rögzült jelentést, továbbá ennek kapcsolatait. Ráadásul nemcsak a közvetlen vagy első jelentést, hanem leginkább a mélyebb szellemit vagy legalább az átvitt értelmet. Például a moldvai magyarok nyelvében a részes – évszázadokkal a román fejedelemségek megalapítása előtt! – szabad gazdálkodót jelentett, aki a falu határából reá jutott földdarabot művelte, a szabad területeken állatait legeltette. Földesura nem volt, lakóhelyén sem hűbéri, sem egyházi hatalom nem létezett. Jóval később, talán fél évezred múlva, a román államiság kezdetén, a vajda beiktatásakor kialkudott ún. ajándék összeg kivételével más adóval, legkivált állami adókkal és úrbéri szolgálatokkal nem tartozott. Részes szavunk tehát több dolog tanúja. Először annak, hogy a magyar részes gazdák előbb éltek a ma Moldvának nevezett területen – Etelközben –, mint a románok bojárjai és fejedelmei. Pár év óta ennek régészeti bizonyítékai is előkerültek, s ma is örvendeztetik az ásatókat! Másodszor: ősfoglalók voltak. A magyar főhatalom a 900-as évek végén elvonult fölülük, és ők a saját uraik lettek. Sem állam, sem feudális arisztokrácia nem uralkodott rajtuk. Harmadszor: életmintájuk hatott a Kárpátokon belüli magyarság köreiben is. Végig, Etelköztől a Szörénységig, a hegység magasabb, „uratlan” részein megjelentek a részesek, és élvezték a szabad életet és gazdálkodást! Negyedszer: „…a forrófalviak nem örökösen szolgamód élő jobbágyok, hanem sorsukat többé-kevésbé maguk intéző szabadparasztok, úgynevezett »részesek« voltak, nem robotoltak, hanem terményeiknek csak bizonyos részét adták át a bojároknak.” Halász Pétertől tudjuk, hogy a részes szó rezesként került át a románba, majd tért vissza a magyar nyelvbe. Tehát az őshonos magyarok a századok múlva megjelent román hatalom ellenében is megtartottak ősi jogaikból annyit, amennyit bírtak. (Egyébként e szavunk gyöke: rész, ennek rokonai: rét, réteg, jelenti valamely testnek összetett vagy válékony részeit, továbbá az elválasztás által nyílt rés, és az apró részekre morzsoló reszel. Innen jellegzetes süteményünk neve: rétes – jegyzi már a Czuczor–Fogarasi.) * A szólások közül véve példát a „lőttek neki” kifejezés azt jelenti, hogy az illetőnek „vége, meghalt”. A „lőttek neki” az angol szótárakban „to be washed up”, szó szerint „kimosták, bekenték” jelentésű, tehát semmi lövöldözés. Nálunk kik lőttek, mikor, miért? Benedek Elek írja, hogy „a XVIII. század utolján, mielőtt a koporsót a sírba leeresztették, háromszor lőttek bele. Ugyanezt tették hajdan a székelyek is.” A sírba lövés olvasható a Malonyay Dezső szerkesztette, A magyar nép művészete 2. kötetének 277. oldalán is. Kortársunk, Bárdi László ujguriai úti beszámolója szerint a néhai sírba helyezése előtt – főként a hegyvidéki ujgurok – háromszor nyilaznak a kiásott gödörbe. Mongol és kínai régészek számos hun sírban találtak a tetemek alatti rétegben nyílhegyeket. „Lőttek nekik”? Bárdi és mások magyarázata szerint a sírba lövés azért történt, hogy megakadályozzák a későbbi kísértetjárást, és a gonosz szellemeket elriasszák. A sírba lövés szokása kimúlt, a szólás megmaradt! * Még egy szólás és még egy lelet: „megütötte a bokáját”. Sima Tan és fia, Sima Qian (Kr. e. 145–85?) udvari történetírók Kínában följegyezték, hogy a hunoknál szokásos büntetés volt a bűnös bokájának összetörése. Ez a büntetés nem szerepel Szent István törvényei között, és persze utódai jogkönyveiben sem, a szólás képe mégis máig él! A hunoktól maradt ránk? Kibírt – meglehet! – másfél ezer évet? Kétezret? Ha nem is ismerjük pontosan, mióta, de annyit legalább illik tudnunk, miért és mit beszélünk. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 30.Czakó Gábor: Rovás, avagy róvás (Nemzeti értékvédelem)Mit is jelentett a Bach-korszak? Önkényt 1850–59 között, de még utána is, lényegében a kiegyezésig. A hatalmon lévők jogát a törvények megszegésére, áthágására, saját véleményük törvényerőre emelésére. S mindezt a magyarok elnyomása végett, hogy ne legyen többé erejük és merszük a lázongásra. Mi történik, ha a korszak véget ér? Ha a névadó zsarnok nyugdíjba megy, lemond, meghal? Ekkor vagy kitör a szabadság, vagy marad minden a régiben. Különösen akkor, ha a legfölső hatalom belátja ugyan, hogy a régi nóta nem húzható tovább, ámde beleszokott előjogaiba, az önkény kényelmébe? Nos, ilyenkor ravaszul enged, ahol muszáj, majd visszalopózik oda, ahová teheti. Képes megbújni akármilyen kis repedésben, ahová némi kosz is befér, mert az a fő tápláléka. Ilyesmi történt hazánkban a szabadságharc leverése meg az 56-os forradalom bukása után… Az önkény ereje részint a fegyverekben lakik, részint a hatalom alattomosságában, részint a nép lelki megnyomorítottságában, azaz félelmében, továbbá tudatlanságában. A Bach-program a magyarság végleges és folyamatos leverését jelentette: azonnal ütni a szabványnál magasabbra emelt fejekre. Általában ellenségesnek számított például a hun-magyar rokonság emlegetése, mert az képes volt büszkeséget ültetni a magyar szívekbe. Éppen ezért a tudományos kérdések közül rögtön áthelyeződött a politikai szín- vagy inkább harctérre. A folyton lázadó magyaroknak nem hun eredet, hanem finnugor rokonság való, amiből egy harmadfokú sógorság emléke sincs a magyar köztudatban. Ezért Hunfalvy Pál, a Bach-korszak legfőbb szellemi irányítója, Generalfeldmarschallja, aki haláláig helyén maradt, a hun eredetmondát remek kultúrpolitikai érzékkel idegennek nyilvánította. Nesztek, magyarok, ha utáljátok az idegeneket, akkor utáljátok a hunjaitokat és saját magatokat is! Fajtátokat! Természetesen a székelyek hun eredethitét minden alapot nélkülöző mesének minősítette. Véleménye miatt sokan támadták, de senki nem tehetett ellene semmit, mert az első évtizedben ő maga volt a hatalom, később pedig az ő neveltjei ültek minden fontos magyarságtudományi hivatalban. Okos ember lévén tudta, hogy hol a határ, ezért nem feszítette a húrt a kelleténél jobban. Ám ha különösen piszkálta a csőrét valami, amit alapvetően fontosnak tartott, például a régi magyar műveltség és a hozzá kapcsolódó rovásírás, akkor kifakadt: egy ilyen alsóbbrendű népségnek egyszerűen nem lehetett saját írása! Ilyenkor biz’ elvetette a sulykot. Die Ungern oder Magyaren című német nyelvű munkájában (1881) a székely írás hitelességével kapcsolatban a teljes tagadás álláspontjára helyezkedvén, az írás megszerkesztését „néhány ismeretlen XVII. századi tudósnak” tulajdonította: „Als die Hunnenschaft der Székler zum Dogma geworden war, componirten einige Gelehrte des XVII. Jahrhunderts ein Alphabet, das das Hunnisch-Székelyi’sche sein wollte.” Magyarul: „Amikor a székelyek hun eredete dogmává vált, néhány ismeretelen XVII. századi tudós megalkotta a hun-székely ábécét.” Tehát néhány ismertlen tudós az 1600-as években! Azaz még a török időkben? E vélemény meggyökeresedett az akadémiai gyomkertben, s azóta is mérgezi kultúránk, anyanyelvünk ismeretét, a közgondolkodást. Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Hunfalvy eredetileg jogász volt, sőt, jogakadémiai tanár! Tehát tudta, amit tudott, ezért is írta könyvét németül, s adta ki Németországban. Az ottani jogászok ugyanis nem ismerték a magyar Corpus Iurist. Az itteniek igen. Magam is jogot végeztem, s tanúsíthatom a magolás hagyományát. Még nekünk is szóról szóra be kellett vágnunk a büntető törvényt 1963-ban! A polgárit elég volt oly alaposan ismernünk, hogy percek alatt megtaláljuk bármelyik törvényhelyet. A módszert lehet bírálni, fricskázni, de létezett és a maga módján működött. No, lássuk azt, amit Hunfalvy álmából fölriasztva is fölmondott, majd letagadott! Nyissuk ki a Corpus Iurist, a Magyar Törvénytárat, s legalább az igazságos Mátyás király születéséről elnevezett esztendő küszőbén olvassuk el MÁYÁS 1478. évi V. törvénycikke cím alatti szöveget, ami az adózás írásbeliségét foglalta össze: a kirovó mellé minden vármegyében egy alkalmas nemest kell állítani, aki eskü alatt legyen köteles a jelen decretum tartalmához képest mindazt szemmel tartani és megtenni, ami a felséges király úrra és magára a vármegyére nézve igazságos. 1. § „És ezen felül a falusbírák minden megyében kötelesek a rovásnyeleket három egész évről egy e czélra elrendelendő törvényszékre elhozni és eskü alatt s lajstromban is a megye elé terjeszteni, a megye pedig tartozik azokat a király úr számára híven összeírni.” Mit jelent mindez? Először is azt, hogy minden megyében volt egy adókirovó közember, aki egy nemesember fölügyelete alatt végezte munkáját. Nem írta, hanem rótta, vagyis rovásírással jegyezte föl, hogy ki-ki mennyi adóval tartozik. A nemes – nyilván nem főúr, hanem köznemes, tehát maga is gazdálkodó – értette, mi történik: hogy mit kíván a király meg a vármegye, mai szóval az állam, ugyanakkor a jobbágy és telke mennyi adóterhet bír el. A paraszt megyei, királyi kizsigerelése nem állt érdekében. Másodszor azt, hogy a rovásnyeleket a községi bíróknak három évig gyűjteniük kellett, majd bevinni a törvényszékre, a törvényszék pedig a király számára elkészítette összesítésüket. Mit is jelent mindez? Azt, hogy a középkorban nálunk: 1. az adókat rovással kellett kiróni és összesíteni, tehát 2. a falusi emberek, kisebb részt némi földdel bíró iparosok, zömmel parasztok, ismerték a rovást, olvasták, írták! Európában valószínűleg egyetlen népként a magyar írástudó volt! 3. a rovásírás-olvasás által megismerték kötelességüket, és számon tudták tartani a teljesítést; 4. a bámulatosan szellemes rendszert bárki át tudta tekinteni, mivel a „nyeleket” – vagy pálcákat hosszában kettévágták: egyik fele maradt a bírónál, a másik az adózónál. A két darab összeilleszthetősége kizárta a csalás lehetőségét; 5. három évre visszamenőleg lehetett vizsgálódni, de azon túl nem – tehát a lényeges kérdések három év alatt vagy fölszínre kerültek, vagy elévültek; 6. a rendszer védte az adózó kisembereket is. * Elcsemegézhetnénk a rövid s mégis roppant gazdag szöveg finomságain, de ne tévesszük szem elől Hunfalvy Pál akadémikus úr hazudozását. 1. Mátyás király idézett törvénye két évszázaddal korábbi az általa kitalált kornál! 2. Szó sincs benne „néhány ismeretlen tudós” rováskitalációjáról, hanem sokkal inkább országosan elterjedt népi rovástudásról 3. ami nemzedékről nemzedékre öröklődött – közoktatás nélkül is, és 4. oly valóságos, mi több, oly széles körű volt, hogy adótörvényt lehetett építeni rá!!! Sebestyén Gyula MTA l. tag írja a Magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp., 1915) című könyvében, hogy „Mátyás király udvari történetírója, Bonfini Antal, a ki helyes megfigyelés alapján azzal toldja meg Thuróczi állítását, hogy kevés fára rovott jegygyel sok tartalmat lehet kifejezni.” * Gondolom, mindenki előtt világos, hogy Hunfalvy nemcsak följelentette hazáját a művelt német közönség előtt, hanem meg is rágalmazta. A hamis vád idehaza is fogott: akadtak ún. magyar ún. tudósok, akik bedőltek atyamesterük csalárdságának, s idehaza is buzgón idézgették. Sőt, megteszik még ma is. Holott – ellentétben a becsapott német olvasókkal – nekik rendelkezésükre álltak hiteles középkori rovásemlékek. Nemcsak Székelyföldön és Erdélyben, hanem a történelmi Magyarország más tartományaiban is. Minekután a székely rovásírásról Hunfalvy hamisítási szándákai ellenére is meglehetősen pontos nyelvrégészetismeretekkel rendelkezünk, nézzünk körül a történelmi Magyarország más népeinél is. Az Újvidéki Egyetem ny. oktatója, Csorba Béla költő és nyelvész írja, hogy „rovás szavunk a délszláv etimológia szerint átkerült a szerbbe és a horvátba is, immár »raboš« és »rovaš« alakban, enyhe jelentésmódosulással, mint »rovásjegy, rovóbot«. Különben a himlőhelyes arcú embert rovónak hívják a szerbek!” Hát nem logikus? Ez azért történhetett, mert a középkorban a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia, Hercegovina, Koszovó, röviden a későbbi Jugoszlávia ún. köztársaságai és népei szoros magyar kapcsolatban éltek, noha történelmi országhatárunk Délen Nándorfehérvárig és a Szerémség déli határáig ért. A határkérdést csak a török és Velence feszegette akkoriban. De folytassuk Csorba Béla adataival. „A raboš, rvaš szavakat Zadar, azaz Zára környékén jegyezték föl. A második szóból az o hiányzik, a délszlávok szeretik a mássalhangzó-torlódást. Jelentésük: »napi bevételt és kiadást rögzítő üzleti könyv«. Az idők során korszerűsödtek az egykori rovásdeszkák, rovásbotok… Rabuš, rovaš – mindkettő előfordul Dalmáciában és Boszniában is »bevágás«, »rovás«, »rovátka« jelentéssel. Továbbá »bemetszés« állatok (birkák, sertések, szarvasmarhák) fülén, 3. számadás, 4. eszesség (!). Bácskában és Bánságban a szerbek és horvátok körében általánosan ismert a rovaš a már felsorolt jelentések mindegyikében (kivéve a 4.-et), emellett »billog«-ként »állatokra sütött bélyeg« is. A bácskai bunyevácok körében rovaš a kútrovás is.” A raboš a szerbeknél „elítéltekre a börtönbeli rossz magaviseletükért kirótt büntetés”. A magyar rovás-ra vezetik vissza. Van adatom egy kicsinyítő képzős változatról: rovašica, „jelszó” a régi szerb katonai nyelvben.” * Sok tarisznya köszönet Csorba Bélának. De egyelőre talán ennyi elég is a közép- és reneszánszkori rovásismeret terjedésének nyelvrégészeti nyomairól. Két dolgot megjegyezhetünk. Az egyik az, hogy Mátyás király 1478. évi V. törvénycikke kibocsátásakor köztudottan, mondhatni természetesen meglévő ismereteket – írás-, olvasás-, számolástudást – vett figyelembe az egyszerű falusi emberek körében is. Nem holmi magyar „rovásírás-dogmát”, miként Hunfalvy akadémikus hazudta. A másik: a rovás szó- és fogalomkincsének délszláv vidékeken való terjedésébe erősen közrejátszott Mátyás királynak az említett törvénycikke, hisz az ott is végrehajtandó vala. * Lám, a XV. századra visszatekintve is találunk nemzeti kultúránkban olyan kincset, amivel joggal büszkélkedhetünk. Ilyenkor azonban sose az orrunkat emeljük föl, hanem a szívünket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-30 | 31-34
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
